kajafuggo

Vajon hányan kezdik most hétfőtől a diétát? És közülük hányan ettek össze minden szart ennek örömére a hétvégén? Hiszen „még utoljára” belefér, hétfőtől úgyis elkezdem, nem igaz? Majd-holnaptól-január elsejétől. Garantált bukás, mert a kreált dátumok kitűzése valójában azt jelzi, hogy még messze nem szántad el magad arra, hogy meg is csináld.

Egyszer nagyon kiakadva és belefáradva az evészavaros jojózásba úgy fogalmaztam: az én naptáramban nincs hétfő, kedd stb., hanem csak kétféle nap: a „ma még eszem” és a „holnaptól”-nap. Mivel évek teltek el így, excell legyen a talpán, aki össze tudná számolni, hány „holnap” követte egymást, amikortól persze minden másképp lesz. Ergo ez így állatira nem működik, amivel valójában nemcsak az a baj, hogy nagy marad a seggem: sokkal inkább az, hogy minden ilyen kudarc szabályosan kitépett egy darabot az önbecsülésemből, ami gyárilag sem volt éppen XXL-re méretezve.

A „majd holnaptól” lélektana szerintem jóval több annál, mint hogy baromira szeretjük halogatni a nehéz/félelmetes/nemszeretem dolgokat, és ne verjük át magunkat, egy diétát ilyennek tudunk be. Ezért aztán tök mindegy, hányszor halljuk, olvassuk, belül magunkban még helyeslünk is, áááá, mennyire igaz, hogy a nullához közelít annak az esélye, hogy pont nekünk sikerül a „majd holnaptól” önreform. A toplistás önátverési  dátum persze a január 1, és az aktuális születésnap (utáni) nap. De egy-egy őszintébb pillanatában biztosan mindenki tudná sorolni a jó kis saját példákat, micsoda „fordulópontokat” tűzött ki magának arra, hogy na, akkortól minden más lesz. Mintha határidőnapló-bejegyzés kellene ahhoz, hogy tegyünk magunkért végre valamit.

Ezekben az önátverő dátumokban egyvalami közös: mindig később van, mint A Most. És ez a lényeg, a Haladék. Az idő, amit ilyen szánalmas módon próbálunk nyerni addig az időpontig, amikor elkezdünk valamit - ami elvileg nekünk jó. Amitől többek leszünk. Ami segíthet jó irányba vinni az életünket. Akkor mégis hogy van ez?

1. Először is: mára biztosan tudom, hogy az elsődleges oka ennek az, hogy nem akartam felelősséget vállalni magamért. Minél későbbi időpontra akartam elodázni azt, amikor szembe kell néznem azzal, hogy csak én vagyok a felelős mindazért, amit elcsesztem, így a túlsúlyért, az összevissza evéssel elbarmolt egészségemért, és általában: azért, hogy közel sem vagyok az, aki lehetnék. A döntést nem akarjuk felvállalni, hogy ez így nem mehet tovább.
2. Kurvára félünk. Szó szerint szarul hangzik, de a kis büdös posványt, amiben ücsörgünk, ismerjük. Otthonosan meleg, unalomig ismert, rutinból nyomjuk – és utáljuk. De a „holnap” után akkor is – tudjuk, érezzük – más jönne, újdonság, csupa ismeretlen és ki tudja, abban működnénk-e. Talán még ennyire sem? Mindenki fél az újtól, ez rendben van, csakhogy kedvenc Feldmár András szerint akkor vagyunk oltári nagy bajban, amikor elkezdünk félni ettől a félelemtől. Mert akkor vége, akkor a kudarckerülésből az lesz, hogy megrekedtem, beragadtam. És azt már vegetálásnak hívják, nem megélésnek.

Pénteken este ültem a kocsiban egy futópálya előtt, néztem, ahogy mások lazán besétáltak, mennek kocogni, mi van abban. Egy részem (a nagyobbik) legszívesebben menekülőre fogta volna, miközben szánalmasan megígérem(azt hazudom) magamnak, hogy hétfőtől majd sportolni fogok. Csak még most ne kelljen. Kell? Csupa negatív dolog, én magam bénítom le magamat. Hát ki az a hülye, aki a mikortól akarsz "szenvedni" kérdésre ne azt válaszolná, hogy lehetőleg "majd". egyszer. miért nem azt kérdezzük meg magunktól, hogy:

-          Mikortól akarod egyszerűen csak jól érezni magad a bőrödben?

-          Mikortól akarsz bűntudat nélkül enni?

-          Mikortól akarsz nem azon agyalni, hogy látszik-e a hurka a gatyád/szoknyád felett?

- .... (szabadon behelyettesíthető)

A válasz nyilván az lenne, hogy: „te tiszta hülye vagy? hát persze, hogy Mától!”

Kiszálltam a kocsiból, és bementem. Aznap. Ma hétfő van. Szóval akár vállalhatnánk is a felelősséget magunkért. Mától.

(Hogy ki vagyok, itt megtudod. Hogy mit akarok, és ezért mit fogok tenni, megtudod, feltéve, ha visszajössz.)

evészavaros vagyok. kajafüggő. bulimiás-túlevési zavaros-atipusos anorexiás, minden egyszerre. egy elcseszett élet. egy áthazudott élet. mert van egyrészt a homlokzat – ezt a pszichológusok így hívják, tudtad? -, amit látni lehet belőlem, jól kitatarozva, szó szerint, ez szól a közönségnek. és van a pótszer, a drog, ami az előbbi fenntartásához kell, mert máshogy nem megy: a kaja. ezt lövöd be, hogy bírd a mindennapokat.

egy orvosom korábban úgy fogalmazott az étel a jókislányok drogja. kurvára mennyire találó. mert olyan emberek menekülnek az evésbe, akik meg akarnak felelni. mindenki fontosabb mint te, hajszolod a tökéletességet, külsőben, teljesítményben, mindenben, mert akkor majd megdicsérnek, akkor majd azt mondják, hogy ejha. és egy maximalista teljesítménykényszeres hülye nem megy el kokót venni, nem issza magát merevrészegre, hanem a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb drogot választja: benyúl a hűtőszekrénybe. állítom, hogy ugyanúgy működik. élő példa vagyok rá, hogy fel lehet zabálni egy egész életet. az evészavar mindent elvett tőlem.

persze nyugodtan higgye mindenki, hogy én klinikai eset vagyok, a kevés, a kivétel. pedig kurva sokan vagyunk. mert az evészavarról olyan kényelmes azt hinni, hogy csak azokat a szerencsétlen élő vállfává fogyott tinilányokat érinti, akik a szintén evészavaros sztárokat kopírozzák. a média ezt kellően feltupírozva megírja, kipipálva – miközben a valóság iszonyatosabb és annyival mélyebben van, hogy az felvállalhatatlan. senki nem írja le, senki nem beszél arról, hogy 10 emberből gyakorlatilag 7 evészavaros, mert nem csak úgy eszik, ösztönösen, természetesen, szépen, hanem valamiért, vagy valami helyett eszik. a maradék 3 –nak meg nincs is agya, amivel mindezt felfogja.

elmondom, mi az én definícióm az evészavarokról – erősen eltér a hivatalos verziótól. mindenki evészavaros, aki egy kicseszett süteménytől várja, hogy kevésbé legyen egysíkú az élete, aki észre sem veszi, hogy a jégkrém a „legjobb” érzés, amit aznap tapasztalt, aki annyira szarul érzi magát, hogy muszáj tovább ennie, amíg csak full-ra nem töltötte – nem, nem a gyomrát – az űrt, amit belül érez. aki evés után negyed órával már megint az ételen agyal, vagy azon, hogy mit ehetne még, vagy azon, hogy miért is evett annyit.  aki úgy jár az automatához, mint a menedékhez, hiszen legalább egy kicsit megnyugtatja az a kémiai hulladék, amivel némi aprópénzért cserébe az egekbe löki a vércukrát.

igenis evészavaros, aki bűntudatot érez és magát minősíti, ha vmi olyat evett, amit „nem szabad”, aki egyáltalán használta már a „bűnözés” szót az evésre – hogy a francba felejtettük el, hogy a bűnözés szó azoknak jár, akik embert ölnek, vernek, átvernek vagy meglopnak. mikor lett egy szelet sütemény bűnözés???

generálisan igaz, hogy elfelejtettünk élni. elfelejtettünk jól élni. és ennek az egyik legdurvább mutatója, hogy elfelejtettünk jól enni. tele van a világ ilyen szerencsétlenekkel, mint én. akiknek a pótszer a kaja, és már mindent ezzel kompenzálnak, bánatot, stresszt, örömöt, ha vki faszfej velük, vagy ha valakit maguk elé helyeznek. mert mindig lehet azt mondani, hogy „majd holnap”. pedig nincs is holnap.

a cukor drog, és mindenhol ott van. olyan jól esik. vége a kínlódásnak, a belső harc eldőlt, jöhet a megkönnyebbülés érzés. szabályosan lenyugtat, leszedál, elvisz. aztán „már úgyis mindegy”, lehet folytatni. az öngyűlöletig, az önmarcangolásig, a „hogy lehetek ilyen fos/kevés/akaratgyenge/reménytelen szar – szinonima akad bőven, hogy minél alaposabban összerugdosd magad.

de sebaj, holnaptól majd úgyis fogyókúrázol, és leadod. holnaptól úgysem eszel. csak most még, még utoljára. a trainspotting megvolt? kurvára ugyanarról a „majd”-ról van szó, ugyanarról a függésről, ugyanarról a totális elveszettségről. csak így sokkal olcsóbb és lassabb kinyírni magad.